nem hiszem el. már túl vagyok az első elképedésen, de akkor sem hiszem el. kapok egy telefont délután, aminek a célja az, hogy szarul érezzem magam, de mindenáron. ha kell, vádaskodással, ha kell, hisztivel, tökmindegy. de most az egyszer nem hagytam magam. nem, nem voltam bunkó, de picit kieresztettem a hangom, néha másnak is be kell látnia, hogy nincs igaza. főleg, ha meló ügyén jön a kritika. leginkább, ha exmunka ürügyén. sokkolt a szint. legdurvábban.
tudjátok, a hatalmaskodó, és a hatalmaskodás édes mámora. úgy tűnik, mindenki beleesik ebbe a hibába. de ennyiszer? ez fényűzés, baze.
2008.06.10. 18:43 taskaradio
Szólj hozzá!
beszélnék én rébuszokban, de általában nem tudok. pedig néha egyszerűbb, mint közszemlére tenni a fejemben lévő cuccost fehéren-feketén.
mindegy, dühös vagyok. és még dühösebb. de nem akarom senkire sem ráborítani a bilit, pedig kéne. csakhát akkor az a szerencsétlen szarban tapicskolna, annál pedig úrilányabb (höhö, úrilány, úrilányabb, legúrilányabb) vagyok, hogy ürüléket ürítsek élő organizmusokra, ugye.
nem tudom, csak én ismerem vajon a korlátaim, a határaim, hogy mi az, amin még átléphetek, és mi az, amin már nem illik? vagy mások is, csak egyszerűen nem hajlandóak tudomást venni róla? sajnos erre csak taszítással és bezáródó szirmokkal tudok reagálni. mert fölösleges energiákat beleölnöm olyasvalamibe, ami szemmel láthatólag energiát vesz el. fontos az egyensúly. meg az az áldott jó lelkem. wuhaha.
így is lehet élni.
