"Szívesen leírnám, hogy a tengeren
töltött tizenegyedik napunk hajnala valamiképpen más volt, mint a
többié, mintha valaminek az előszelét éreztük volna. Valójában azonban
nagyon hasonlított az előző naphoz. A tenger egy kicsit
rakoncátlankodott, nem túlságosan erős szél fújt kitartóan, és mivel
nyugatra tartottunk, bal felől, a hátunk mögül kaptuk. Egyetlen felhő
sem mutatkozott, és a hajócsavar apróra tört smaragd szilánkokat kavart
a víz színén.
Jócskán elmúlt már a hajnali kapás ideje, de egyelőre színét sem láttuk a halnak. Éjféltől hajnali kettőig szolgálatban voltam, és ilyenkor, ha nem jött a hal, szokás szerint járt nekem egy-két óra alvás. Már ellenőriztük, elég feszesek-e a tangonkötések, és Martial fejbólintással jelezte: minden rendben. És akkor bal oldalt az Egyes zizegve csapódott az ég felé, utána a Kettes is, majd jobbról a Kettes következett, azután jobbról az Egyes. Azután egyszerre, ami még hátra volt.
Senki sem kiáltozott, már ahhoz is fáradtak voltunk. Ide-oda ügettünk a fedélzeten ólomnehéz gumicsizmáinkban, az egyik zsineget biztosítottuk, a másikat húztuk, cipekedtünk végig a hajón, és rekeszekbe raktuk a halat. Azután minden elcsöndesült.
Elővettem egy belezőkést az állványról, és megfentem egy puha kövön, még rá is köptem, hogy az élezéshez meglegyen a kellő anyag. Cip, cip, cip. Föl az összes zsineg, a kés mehet vissza az állványra. Újból nekiláttunk.
Már szert tettünk a hozzáértők könnyedségére. Minden mozdulat gépiessé vált, nem kívánt tudatos meggondolást. Az első alkalmat megragadva, ledobtam magamről a viaszosvásznat, mozgási szabadságom többet ért a tapadós védőruhánál. A tonhal ragadós zsírja átitatta a zubbonyomat és a nadrágomat. De még így is szinte letaglózott a hőség.
Egész álló nap dolgoztunk a tűző napon. Az eszeveszett munkatempó nem fokozódott, de lazítani sem lehetett rajta. Erry délre összeütött valami sült húst burgonyával, de azt is ott hagytuk állni, míg megdermedt rajta a zsír. Akkor valamennyiünket sorra járt borosüveggel, azután még egyszer, amikor a századik tonhal puffant a feldézeten, majd a második száz után újból. Megtanultam hogy lehet inni és húzni is egyszerre. A bal kar ilyenkor kihajlik, majd hátra, a test mögé, a jobb kéz gyors mozdulattal a szájhoz emeli a poharat, és máris lennt van a bor. Erős, mint a konyak, de üdsítően hűs, és új életre kelt, vagy talán csak a közönyt fokozza.
Este kilenc óra után egy csapásra megszűnt a roham. Háromszáztizennégy jókora tonhal hevert a rekeszekben. Támolyogtam a fedélzeten ide-oda, mint a részeg, nem tudtam gondolkodni, még ahhoz is fáradt voltam, hogy leüljek. Hajnali fél kettőre kibeleztük az egész fogást, és a felét már le is hordtuk a jégre. A többit egy csomóba raktuk az előfedélzeti emelvény alá, és letakartuk ponyvával. Reggel majd lehordjuk, ami még hátra van."
Ronald Millar: Tonhalhalászok közt Bretagne partjain
Jócskán elmúlt már a hajnali kapás ideje, de egyelőre színét sem láttuk a halnak. Éjféltől hajnali kettőig szolgálatban voltam, és ilyenkor, ha nem jött a hal, szokás szerint járt nekem egy-két óra alvás. Már ellenőriztük, elég feszesek-e a tangonkötések, és Martial fejbólintással jelezte: minden rendben. És akkor bal oldalt az Egyes zizegve csapódott az ég felé, utána a Kettes is, majd jobbról a Kettes következett, azután jobbról az Egyes. Azután egyszerre, ami még hátra volt.
Senki sem kiáltozott, már ahhoz is fáradtak voltunk. Ide-oda ügettünk a fedélzeten ólomnehéz gumicsizmáinkban, az egyik zsineget biztosítottuk, a másikat húztuk, cipekedtünk végig a hajón, és rekeszekbe raktuk a halat. Azután minden elcsöndesült.
Elővettem egy belezőkést az állványról, és megfentem egy puha kövön, még rá is köptem, hogy az élezéshez meglegyen a kellő anyag. Cip, cip, cip. Föl az összes zsineg, a kés mehet vissza az állványra. Újból nekiláttunk.
Már szert tettünk a hozzáértők könnyedségére. Minden mozdulat gépiessé vált, nem kívánt tudatos meggondolást. Az első alkalmat megragadva, ledobtam magamről a viaszosvásznat, mozgási szabadságom többet ért a tapadós védőruhánál. A tonhal ragadós zsírja átitatta a zubbonyomat és a nadrágomat. De még így is szinte letaglózott a hőség.
Egész álló nap dolgoztunk a tűző napon. Az eszeveszett munkatempó nem fokozódott, de lazítani sem lehetett rajta. Erry délre összeütött valami sült húst burgonyával, de azt is ott hagytuk állni, míg megdermedt rajta a zsír. Akkor valamennyiünket sorra járt borosüveggel, azután még egyszer, amikor a századik tonhal puffant a feldézeten, majd a második száz után újból. Megtanultam hogy lehet inni és húzni is egyszerre. A bal kar ilyenkor kihajlik, majd hátra, a test mögé, a jobb kéz gyors mozdulattal a szájhoz emeli a poharat, és máris lennt van a bor. Erős, mint a konyak, de üdsítően hűs, és új életre kelt, vagy talán csak a közönyt fokozza.
Este kilenc óra után egy csapásra megszűnt a roham. Háromszáztizennégy jókora tonhal hevert a rekeszekben. Támolyogtam a fedélzeten ide-oda, mint a részeg, nem tudtam gondolkodni, még ahhoz is fáradt voltam, hogy leüljek. Hajnali fél kettőre kibeleztük az egész fogást, és a felét már le is hordtuk a jégre. A többit egy csomóba raktuk az előfedélzeti emelvény alá, és letakartuk ponyvával. Reggel majd lehordjuk, ami még hátra van."
Ronald Millar: Tonhalhalászok közt Bretagne partjain
2005.11.13. 10:48 taskaradio
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://taskaradio.blog.hu/api/trackback/id/tr325347602
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
