"Egy titka van az életnek, egy módon lehet túlélni: soha nem szabad hagyni, hogy feldühítsenek. Ne mérgelődj semmin, soha. Ha az anyád felpofoz, ne gyere dühbe. Ezek a támadások nem rólad szólnak, hanem mások szomorúságáról, az ő frusztrációjukról. Ezt vetik ki magukból és teljesen véletlenül te állsz ott az útjukban. Rajtad csattan és így te leszel a fájdalom. De ez nem a te fájdalmad, hanem az övék. Az a legfontosabb feladat az életben, hogy ne hagyjuk, hogy ezek az emberek ránkragasszák a dühüket és az elégedetlenségüket. Ha azt mondják, mennyire ciki ez a ruha, amit viselsz, vagy milyen furcsa a hajad, ne törődj velük, ez a te döntésed, senki másé. Ez mindenre igaz az életben. Ha nem tetszik nekik valami, az az ő bajuk, nem a tiéd. Te csak arra figyelj, hogy soha senki ne bosszantson föl."
Tony Curtis
2009.04.26. 18:05 taskaradio
1 komment
merlin, háromból semmi. vajon miért akarnak tőlem bármit is azok a pasik, akikre olyan magasról szarok, hogy csak úgy csattan? érthetetlen.
különbenis, egy emberen kívül senkit sem engednék be az ágyamba. mindenki más bekaphatja.
2009.04.26. 03:09 taskaradio
5 komment
jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok
jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok
jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok
jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok
jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok
jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok
jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok
jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok
jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok
jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok jól vagyok
2009.04.25. 18:39 taskaradio
Szólj hozzá!
2009.04.25. 14:32 taskaradio
Szólj hozzá!
igen, kicsit magányos vagyok, asszem. pedig pörgök én, megyek ide is meg oda is, magam köré gyűjtöm az embereket, de ez úgy tűnik semmit sem számít. van egy-két ember, akikkel repül az idő, akikkel még úgy is jó együtt lenni, hogy nem nagyon csinálunk semmit. mondjuk csajfilmet nézünk, vagy egy légtérben különböző dolgokat csinálunk, és csak néha vigyorgunk ösze. de az ilyen ember ritka, mint a fehér holló.
...mindig szerettem volna egy olyan kapcsolatot, ahol megtehetem, hogy - mittudomén - egy ágyban olvasunk, és néha felolvashatok a másiknak kedvenc részeket, és nem untatja, hanem érdekli, és utána mindketten olvasunk tovább, és ettől olyan tökéletesen természetes lesz az egész szituáció....
elhangzott ma a kérdés, hogy megszoktam-e már a pecót, és hirtelen nem is tudtam, mit mondjak. megszoktam? az mit is jelent? hogy már nem félek egyedül elaludni? mert akkor igen, nagyjából megszoktam. vagy azt jelenti, hogy eszem-e egyedül, a konyhában, ahogy az normális? mert akkor nem, nem szoktam meg. vagy esetleg hogy amikor eszembe jut az otthon szó, akkor rutinból ez a lakás jut-e eszembe, vagy a másik? mert a válasz erre az, hogy a másik, és ezek szerint akkor tényleg nem, még nem szoktam meg. próbálom otthonosan érezni magam, de egyelőre nem tudok pl. csöndben ellenni itthon. mindig szól valami. általában zene, amit hangosan énekelek, és amit nyilván hall az egész ház, de nem nagyon érdekel.
egyébként kezdem magamban érezni az erőt. igaz, most még csak összekucorodva kicsire, mintha azt várná, hogy mikor buzoghat elő belőlem megint. de bennem van, és már tudok mosolyogni dolgokon, amiken egy hete még kiborultam. kezdek magamra találni, kezdem megint kivülről látni az életemet, kezdem felismerni azokat a hibás mintákat, amiket néha simán akceptálok, urambocsá' követek, de kezdek megbékélni a helyzetemmel. ez jó.
2009.04.24. 17:19 taskaradio
5 komment
"Ne féljen. Nincs mitől félnie, nekem viszont sok mindent el kell magyaráznom. Sok mindent, amit meg kell értenie.. Sok mindent, amit el kell fogadnia, és aminek alá kell vetnie magát.
Biztosan rájött már, hogy a jövőbe került - vagyis ami az ön számára a jövő. A ruhák és a szoba minden bizonnyal elárulták. Úgy terveztem meg, hogy a sokk ne érje túl hirtelen, és magától jöjjön rá a dologra pár perc leforgása alatt, mielőtt itt olvasná - és valószínűleg nem hinné el, amit olvas.
Gondolom, arra is rájött, hogy a kamra, amelyből kilépett, időgép. 2004-be lépett ki belőle. Április hetedike van, ötven évvel az uolsó pillanat után, amire visszaemlékszik.
Nincs visszaút.
Én tettem ezt magával, és talán gyűlöl érte, nem tudom. Ezt magának kell eldöntenie, bár nem sokat számít. Ami viszont számít - és nemcsak magának -, az egy másik döntés, amit meg kell hoznia. Én képtelen vagyok rá.
Ki vagyok, aki ezeket írom? Inkább még nem mondanám meg. Mire befejezi a levelet (bár nincs aláírva, mert tudtam, hogy az aláírást keresné először), már nem lesz rá szükség, hogy megmondjam. Magától is tudni fogja.
Hetvenöt éves vagyok. Most 2004-ben már harminc éve lesz, hogy az "idő"-vel foglalkozom. Megalkottam a világ első időgépét, és a konstrukció, sőt, ahogy elkészült, az én titkom.
Ön az első fontosabb kísérlet alanya. Önre nehezedik a felelősség, hogy eldöntse: lesz-e több kísérlet, megismeri-e a világ a találmányt, vagy elpusztítja a gépet, és soha többé nem használják majd...
Egy héttel ezelőtt készült el az első időgép. A számításaimból tudtam, hogy működni fog, csak azt nem tudtam, hogyan. Azt vártam, vissza tudok majd küldeni tárgyakat az időben - mert csak visszafelé működik - fizikailag sértetlen, és változatlan állapotban.
Mint az első kísérlet kimutatta, tévedtem. Egy fémkockát helyeztem a gépbe - annak miniatűr másába, amelyből az imént kilépett - és visszairányítottam a múltba. Lekattintottam a kapcsolót, kinyitottam az ajtót, és azt vártam, a kocka hült helyét lelem. Ehelyett azt láttam, hogy porrá omlott.
Betettem egy másik kockát, és visszaküldtem két évvel. Ez a második kocka változatlan állapotban tért vissza, csak egy kicsit újabb és fényesebb lett.
Ez adta a kezembe a választ. Arra számítottam, hogy a kockák visszamennek az időben, és így is történt, csak nem olyan értelemben, ahogy én vártam. Azok a fémkockák nagyából három évvel azelőtt készültek. Az elsőt több évvel a létrejötte előtti időkbe irányítottam. Tíz éve még érc volt. A gép ebbe az állapotba küldte vissza.
Érti már, hol hibáztak a korábbi időutazásos elméletek? Arra számítottunk, hogy beszállunk az időgépbe mondjuk 2004-ben, visszaállítjuk 50 évvel, aztán kiszállunk 1954-ben. De a gép nem így működik. A gép maga nem mozog az időben. Csak ami benne van, és az is csak magához képest , nem az univerzum többi létezőjéhez képest.
Érti már, mi történt magával, Norman?...
Igen, gondolom tudni szeretné, mi történt azóta. Anya 1963-ban halt meg. 1956-ban feleségül vette Barbarát, aki sajnos három év múlva meghal egy repülőszerencsétlenségben. Van egy fia. Ő még él, Walternak hívják, most 46 éves, Kasas Cityben könyvelő...
De visszatérve a találmányhoz. Talán kezdi már látni a problémákat. De kell még egy kis idő, hogy átgondolhassa őket. A gép nem teszi lehetővé az időutazást úgy, ahogy korábban gondoltuk, viszont egyfajta halhatatlanságot nyújt. Olyan halhatatlanságot, amelyet pillanatyilag magunknak ajándékoztam. De jó ez? Megéri, hogy kitöröljük magunkból ötven év emlékét, csak hgy viszonylagosan megfiatalítsuk a testünket? Az egyetlen mód a válaszra, ha kipróbálom. Megteszem, amint befejeztem az írást, és mindent elrendeztem.
Ön tudni fogja a választ.
De mielőtt dönt, ne feledkezzen meg a másik problémáról, amely fontosabb a pszichológiai szempontnál. A túlnépesedésre gondolok.
Ha a találmányt megismertetjük a világgal, ha minden öregember vagy haldokló megfiatalíthatja magát, a népesség minden generáció alatt megkétszereződik...
Ha a világnak adjuk a találmányt, egy olyan világnak, amilyen az napjainkban, 2004-ben, a következmény egy emberöltő alatt: éhezés, szenvedés, háború. Talán a civilizáció teljes összeomlása...
De gondoljon a számtalan életre, amit megmenthetne. A szenvedésre, amit meg lehetne akadályozni. Gondolja el, mit jelenthetne egy rákban haldokló betegnek. Gondolkozzon...
Gondolkozni. Befejezed az olvasást, és leteszed a levelet.
Barbarára gondolsz, aki 45 éve halott. És arra, hogy három évig házasok voltatok, és hogy ezek az évek elvesztek a számodra.
Ötven elveszett év. Elátkozod a hetvenöt éves öregembert, akivé lettél, és aki ezt tette veled... aki ez elé a döntés elé állított.
Szomorú vagy, persze tudod már, mi lehet az egyetlen döntés. Arra gondolsz, ő is tudta, és megérted, mi lehet az egyetlen döntés. A poolba vele, tudnia kellett.
Túl értékes, hogy szétromboljuk, túl veszélyes, hogy a világnak adjuk.
A válasz kétségbeejtően nyilvánvaló.
Őrizned kell a találmányt, és titokban kell tartanod mindaddig, amíg biztonságosan a világ kezébe nem adhatod. S ez csak akkor lehet, amikor az emberiség már elérte a csillagokat, s új világokat népesíthet be, vagy ha a civilizáció olyan színvonalon áll, hogy a születéseket olyan számúra lehet korlátozni, hogy megegyezzenek a véletlen - vagy önkéntes - elhalálozások számával.
Ha az eljövendő ötven évben egyik sem következne be (és valószínűtlen, hogy ilyen hamar bekövetkezzenek), akkor hetvenöt éves korodban te is megírsz majd egy ilyen levelet. Még egyszer aláveted magad a kísérletnek, amin most mentél keresztül. És persze ismét ugyanarra a döntésre fogsz jutni.
Miért is ne? Hiszen ismét csak ugyanaz az ember leszel.
Újra és újra, hogy megőrizd a titkot, amíg az emberiség eléggé felkészült lesz a befogadására.
Hányszor fogsz vajon még itt ülni az íróasztalnál, hányszor fogod végiggondolni ugyanezt, és hányszor fogod érezni a fájdalmat, amit most érzel?...
Ott ülsz, vakon bámulsz magad elé, és gondolatban megjelenik előtted egy kép: egymásnak szembefordított tükrök sora, amilyeneket a régi borbélyüzletekben látni. Újra meg újra ugyanazt a tükörképet verik vissza, míg végül a kép tovatűnik a messzi távolban."
Fredric Brown: A Tükörterem
2009.04.22. 21:54 taskaradio
Szólj hozzá!
úgy és annyira szeretném, hogy megtalálja magát, hogy újra egész legyen, hogy jól legyen. hogy pontosan tudja mit akar, hogy ne alkudjon meg soha, hogy erős legyen. hogy úgy nyissa rá a szemeit a világra, ahogyan eddig nem tette. hogy a helyükre kerüljenek benne a dolgok. hogy képes legyen szembenézni a démonaival. hogy ne legyen képes másnak mutatni magát, mint ami. hogy ne legyen képes a szemekbe hazudni, hogy ne legyen képes éket verni, hogy ne legyen képes szó nélkül hagyni dolgokat. hogy szeresse magát, és hogy szeressen másokat is. hogy el tudja képzelni, mit érez a másik, hogy el tudja képzelni mit érezne ő, ha a másik megtalálná magát és újra egész lenne.
hogy képes legyen úgy adni az egyik kezével, hogy közben a másikkal nem vesz el. hogy képes legyen úgy a másikra mosolyogni, hogy nincs benne dac, hogy nincs benne csalódottság, hogy szemernyi düh és harag sem motiválja. hogy ne csak a szája, hanem a szeme is mosolyogjon. hogy ne csak a szavai, de a tettei is beszéljenek. hogy ne zárja be az ajtót, amikor a másik épp szélesre tárta. hogy ne tudja meg soha, milyen az, amikor valaki csak úgy képes adni az egyik kezével, hogy a másikkal elvesz.
hogy érezze a napot a bőrén. hogy élvezze a napot. hogy élvezze a perceket, amiket a másikkal tölthet. hogy élvezze a pillanatot, ami elszáll egy szempillantás alatt. hogy felül tudjon emelkedni magán. hogy másokon is felülemelkedjen. hogy merjen színes tintákkal álmodni. hogy merje megkérdőjelezni a döntéseit, hogy merjen szerető lenni, hogy merjen úgy adni, hogy nem vár cserébe semmit sem. hogy megértse milyen az, amikor a másik vele együtt érzi a napot a bőrén.
magamnak a másiknak ugyanezeket kívánom.
2009.04.20. 23:04 taskaradio
Szólj hozzá!
túl sok. túl színes.
lehetne végre fekete és fehér, ahogy megszoktam.
egyértelmű helyzeteket akarok. tisztákat. levegős, napos, vidám, nagy tereket szeretnék. azt az érzést akarom megint, amikor minden elkezdett dolognak mosolyra húzott száj lett a vége, ami persze újabb mosolyt generált.
... azért kellett idő, hogy erre rájöjjek.
