segített Írország, de hazajöttem, és minden ugyanaz. se munkám, se pasim. az életem romokban hever. állok a kupac tetején, nézek jobbra, por és hamu, nézek balra, ugyanaz. belehalok. én nem tudok csak úgy túllendülni kilenc éven, mint ő. előttem áll a közös életünk szétszedése, a közös dolgaink, a közös megszokott pillanataink belekerülnek valami óriási süllyesztőbe, és ő ugrál rajta párat, hogy minnél mélyebbre nyomja. igyekszem normális lenni, még inkább igyekszem jófej lenni, a mindig-erős, de közben belepusztulok. és igen, nem mondtam eddig senkinek, mert azt hittem valami csak lesz, csak nem történhet ez meg, de mégis megtörtént. nyelem a könnyeim, a Kedves bulizik valahol, engem meg szépen lassan felemészt ez az egész. és egyszerűen nem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel. sosem titkoltam, hogy vele képzelem a jövőmet, sosem volt kérdés, hogy ő nekem az igazi. és aztán jön a pofon, hogy neki meg nem én vagyok az. minden sokkal egyszerűbb lenne, ha nem szeretném, de szeretem. nem tudom, miért kapom ezt a Sorstól, a Jóistentől, és apa nyugtatgat, hogy ne aggódjak, lesz majd más, lesz majd jobb, és hogy egyenesbe jövök majd, de nekem nem kell más, nem kell jobb, én a régi életemet akarom vissza! a szerelmemet, akire mindig minden pillanatban számíthattam, és aki most kb idegenként néz rám. aki mellett egésznek éreztem magam, aki nélkül fabatkat sem érek. legalábbis most ezt érzem. zokogok itt az üres lakásnak, mint egy giccses szar ócska filmben. lesz majd olyan, amikor el tudom fogadni? és ha igen, mikor? a legeslegalján vagyok mindennek.

2009.02.21. 00:17 taskaradio

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.