egy szigeten voltunk. egy szigeten, amiről biztosan tudtuk, hogy el fog pusztulni. konkrétan belesüllyed a tengerbe. bevillannak képek, ahogy tűzhányók füstölögnek a látóhatáron. igen, eszerint ez egy nagy sziget lehetett. de nem voltam ám egyedül. a kedvesemmel együtt nyaraltunk. valamilyen fura okból biztos voltam benne, hogy nem jön felmentősereg, megmentő csapat, nem lesznek fejünk fölött köröző helikopterek, semmi ilyesmi. ahogy abban is biztos voltam, hogy közel a szárazföld, ergo jöhetnének, de mégsem teszik. mivel nem volt menekvés, az esélytelenek nyugalmával vettem tudomásul, hogy nekünk kampec. végigfutott az agyamon, hogy vajon fájni fog-e, ha megfulladok, vagy más módon purcanok ki, de valahogy nem érdekelt. egy mondat él bennem elevenen, amit a pasimnak mondtam. hogy ne felejtse el, hogy nagyon szeretem.
aztán felébredtem.
2008.03.27. 13:49 taskaradio
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
