" Akár fölborul, akár fejreáll, akár víz alá kerül az Andrea Gail, így vagy úgy, de olyan helyzetbe kerül, amelyből nem képes visszaállni. A hajómérnökök szóhasználatában ez a nullapont: innen már nincs visszatérés. A válágos helyzet gyorsan katasztrófává fajul... Nincs idő túlélőöltözébe bújni, de még egy mentőmellény felkapására, még kiáltani sem. A hűtőszekrény elválik a faltól, és végigszánkázik a hajókonyhán. Mosatlan tányérok potyognak a mosogatóból. minden repül: a tévé, a mosógép, a videokazetták, az emberek. És pár másodperc múlva már özönlik is befelé a víz.
Mikor a hajótestbe betódul a víz, az első esemény az elektromos rendszer rövidzárlata. Kialszanak a fények, és pár pillanatig csak a kéken villózó elektromos szikrák világítanak. Mondják, hogy a szélsőséges helyzetekben torzítottan, szinte szürreálisan érzékelik környezetüket az emberek. Ilyenformán nem lehetetlen, higy mikor sercegni és pattogni kezdenek a drótok, valamelyik ember egy pillanatig tűzijátéknak nézi; legutóbb július 4-én látott ilyet, mikor Gloucester környékén sétálgatott a barátnőjével, onnan figyelték, mint virágzanak ki a színek a belső kikötő fölött... És most itt van, résztvevője ennek az útnak, itt van ebben a viharban, ebben a vízzel telítődő hajóban, és mindössze egy-két percnyi élete maradt. Visszaút nincs már, nincs az a mentőhelikopter, amelyik segíthetne rajta.
A hajóba szorult embereket érő víz hideg, de nem bénító, körülbelül tizenegy fokos. Ha van mibe kapaszkodnia, az ilyen hőmérsékletű vízben körülbelül négy óráig bírja az ember. Mikor egy hajó a hátára fordul, először a kormányfülkében tartózkodók fulladnak meg. Azt élik át, amit Hazard, csak nekik nem sikerül kijutniuk, és bemászniuk a mentőcsónakba, belélegzik a vizet, és vége. A víz ezután a lejárót árasztja el, majd a hajókonyhát és a fekhelyeket, és benyomul a fejjel lefelé fordult gépterem lejáróján. Lehetséges, hogy a hátulsó ajtón meg a halasnyíláson is tódul befelé, ha kinyilnak a süllyedés pillanatában. Ha vannak emberek a gépházban, ők halnak meg utolsóként. A leteljesebb sötétségben vannak, kisebbfajta hegyomlásnyi szerszám és fölszerelés közt, a lejáróban emelkedik a víz, a hajótesten át minden bizonnyal csak tompán hallatszik a hullámok bömbölése. Ha nem túlságosan gyorsan tódul be a víz, esetleg megpróbálhatnak egy nagy levegővétellel menekülni: föl a lejárón, végig a folyosón, ki a hátsó ajtón, és ki a hajó alól, de nem fog sikerülni. Túlságosan hosszú és bonyolult a művelet. Az is lehet, hogy olyan erővel tör be a víz, hogy még gondolkodni sincs idejük. Derékig, mellig, nyakig állnak benne, azután elfogy a levegő. Ami a tüdejükben van, az körülbelül egy percre elég.
Az ösztön, hogy ne lélegezzünk a víz alatt, annyira erős. hogy a levegőnélküliség kínszenvedését is legyőzi. Bármennyire reménytelen helyzetbe is kerül a fuldokló, csak az eszméletvesztés határára érkezve lélegzik be vizet. Ekkor már olyan sok szén-dioxid halmozódik fel e vérben, hogy akár víz alatt van az ember, akár nem, az agy kémiai érzékelői elindítják a levegővétel folyamatát. Ezt nevezik töréspontnak - laboratóriumi kísérletek szerint ez nyolcvanhét másodperc után következik be. Egyfajta idegrendszeri optimizmus ez, mintha csak azt mondaná a test: Ha visszatartod a lélegzeted, biztosan meghalunk, ha belélegzel, akkor talán nem, úgyhgy inkább lélegezzünk. Ha az illető hiperventilál - mint felérkezés után a szabad tüdővel merülő búvárok vagy az eszeveszetten kapálózó emberek -, a töréspont esetenként csak száznegyven másodperc után következik be A hiperventiláció egy darabig kimossa a szervezetből a szén-dioxidot, ezért a szén-dioxid-szint csak jóval hosszabb idő alatt éri el ismét a kritikus szintet.
Úgy mondják, a töréspontig a fuldokló az akaratlagos apnóé (légzésszüneteltetés) állapotába kerül. Az agy oxigénhinyos állapota olyan érzetet kelt, mintha mindenfelől sötétség közeledne. A fuldokló halálfélelmébe furcsa hitetlenkedés vegyül: hát tényleg lehetséges ez? Mivel még sosem csinálta, sem a test, sem a lélek nem tudja, hogyan kell méltósággal meghalni. Nekikeseredettség és sutaság kíséri a folyamatot. "Ilyen hát a fulladás... - gondolhatja a fuldokló. - Szóval így végződik az élet."
A hitetlenkedéssel egyidejűleg egy másik, mindent hátérbe szorító gondolat is felmerül: az nem lehet, hogy pont most, a lehető legrosszabb pillanatban ragadják ki az embert az életből: "Nem halhatok meg, jövő hétre meccsjegyem van!" Ez egy fuldoklónál egyáltalán nem lehetetlen gondolat. Még az is előfordulhat, hogy az illető zavarba jön, mintha egy nagy vagyont fecsérelt volna el. Emberek képe merül föl előtte, akik a fejüket csóválják egy ilyen élrtelmetlen halál láttán. Némelik fuldokló úgy érzi, hogy még soha életében nem csinált ekkora ostobaságot
Ilyen és hasonló gondolatok sikoltoznak a fuldokló agyában az alatt a körülbelül egy perc alatt, amíg el nem fogy a levegője. Az első akaratlan lélegzetvételkor az emberek többsége még eszméletén van, ami ebben az esetben szerencsétlen körülmény, mivel a víz belégzése még a lélegzet kifogyásánál is györtelmesebb érzés. A görcsös lélegzetvétel folytán víz kerül a szájba és a légcsőbe, s ilyenkor két dolog történhet. Az emberek mintegy tíz százaléka esetében ha víz - vagy bármi - éri a hangszálakat, az a gégefő körüli izmok azonnali összehúzódását váltja ki. A központi idegrendszer úgy értékeli, hogy van valami a hangképző szervekben, ami nagyobb veszélyt jelent, mint a vér alacsony oxigénszintje, és ennek megfelelően cselekszik. Ezt nevezik laryngospasmusnak, hangrésgörcsnek. Néha még a légzőreflexnél is erősebb, és végül megfojtja az embert. Az ilyen vízbe fúló úgy hal meg, hogy nem kerül víz a tüdejébe.
Az emberek fennmaradó kilencven százaléka esetében a víz elárasztja a tüdőt, aminek következtében a vér egyáltalán nem jut oxigénhez. Ilyekor nagyon közel már a vég: az oxigénhiános állapottól féig eszméletlen és elgyöngülő ember már nem tudja visszaküzdeni magát a felszínre. A fulladás folyamata önmagában egyre nehezebbé és nehezebbé teszi az ellene folytatott küzdelmet - a tragédia folyamatgörbéje hasonló egy süllyedő hajóéhoz...
Az Andrea Gail legénységénél hangrésgörcs áll be, vagy a víz a tüdejükbe nyomul. Ott lebegnek tágra nyílt szemmel, öntudatlanul a hajó elárasztott belsejében. A sötétség a létező legteljesebb, s lehet, hogy a hajó már úton van a fenék felé. Ekkor már csak egy jókora mennyiségű oxigén segíthetne rajtuk. Legföljebb egy-két percig szenvednek. Szervezetük, miután az életben maradás érdekében egyre drasztikusabb intézkedéseket foganatosít, lassanként leáll. A tüdőbe jutó víz elmossa azt a felületaktív anyagot, amely lehetővé teszik, hogy a tüdő alveolusai - léghólyagocskái - oxigént vonjanak meg a levegőből. Maguk az egyetlen sejtrétegnyi falú, szőlőfürtszerűen összeálló alveusok összeroppannak, mert a vér nem jut át a pulmonális artérián, mivel az összeszorul abbéli erőfeszítésében, hogy a tüdőnek azokra a részeire préselje a vért, ahol több az oxigén. Sajnos ilyen területek nem léteznek. A szív kritikusan alacsony oxigénszinten erőlködik, pumpálása kezd szabálytalanná válni, úgy mozog, egy orvos szavaival élve, "mint egy férgekkel teli zacskó". Ez a kamrafibrilláció. Minnél szabálytalanabbul ver a szív, annál kevesebb vér áramlik, és annál gyorsabban gyengülnek az életfunkciók. Gyerekeknél, akiknek arányosan erősebb a szívük a felnőtteknél, akár öt percig is fennmaradhat az oxigén nélküli szívműködés. A felnőttek gyorsabban halnak meg. A szív egyre fogyatkozó hatásfokkal működik, majd néhány perc elteltével egyáltalán nem mozdul. Csak az agy él.
A központi idegrendszer nem tudja, mi történt a testtel, mindössze annyit érzékel, hogy az agy nem jut elegendő oxigénhez. Parancsok harsannak: - Lélegezz! Pumpálj! Keringtess! -, de a test már nem képes végrehajtani őket. Ha az illetőt még ebben a pillanatban defirillálják (áramütéssel megszüntetik a kamraremegést), esetenként életben maradhat. Újjáéleszthetik szívét, tüdejét, lélegeztetőgépre teszik, visszaügyeskedik az életbe. A szervezet mindent megtesz, hogy késleltesse az elkerülhetetlent. Mikor hideg víz éri az arcot, ingerület fut végig a háromosztatú koonyaidegen és csökkenti az anyagcsere ütemét. Az érverés lelassul, a vér oda tódul, ahol a legnagyobb szükség van rá: a szívbe és a koponyába. Egyfajta átmeneti hibernáció ez, drasztikusan csökkenti a test oxigénigényét. A nővérek jeges vizet szoktak az erős szívdobogástól szenbedő beteg arcába spriccelni, hogy kiváltsák ezt a hatást.
Ez az úgynevezett merülési reflex fölerősíti és meghosszabbítja a hidegnek a szövetekre gyakorolt általános hatását. Minden vegyi reakció és anyagcsere-folyamat mézgaszerű mozgássá lassul, az agy a normális oxigénszükséglet felével is beéri. Nemegyszer fordult elő, hogy az emberek negyven-ötven percet töltöttek egy tó jege alatt, és túlélték. Minnél hidegebb a víz, annál erősebb a merülési reflex, annál inkább lelassul az anyagcsere, s annál tovább marad életben az ember. Az a víz azonban, amelybe az Andrea Gail hajósai kerülnek, nem különösebben hideg, legfeljebb öt-tíz perccel hosszabbíthatja meg a létezésüket. És különben senki sincs a közelben, aki a segítségükre siethetne. Az agy bioáramai mindinkább gyengülnek, míg végül teljesen megszűnnek.
A szervezet némiképp hasonlít egy bárka legénységére, amely egyre kétségbeesettebb erőfeszítéssel próbálja hajóját a felszinen tartan. Végül az utolsó vezeték is zárlatos lesz, s a fedélzet utolsó tenyérnyi része is a víz alá kerül."

Sebastian Junger: Viharzóna

2007.07.19. 20:36 taskaradio

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.