néha akkora egy tapló vagyok, hogy mindenki más, aki igazából köcsögnek gondolja magát, vagy gondolják őt mások, a nyomomba sem érhet, de komolyan.
apám azt tanította, hogy a sértettségem kinyilvánítása előtt minimum tízig számoljak el, mert az ember könnyedén kommunikál olyasmit, amit kurvára nem gondol komolyan, csak az indulat hevében kúszik ki a száján. na, hát sikerült, ismét. és ilyenkor szívesen verném a fejem a falba, de minek.
akkora egy paraszt tudok lenni. ráadásul támadólag kommunikálok, mintha ez bármilyen védettséget is biztosítana a paráimra. se megelőzés nincs mögötte, se semmi, szimplán csak idiotizmus.
vajon a bocsánatkérés mennyit ér ilyenkor? úgyértem elhiszi a másik, hogy őszinte? remélem.
faszkorbácsot nekem, azt.
