a legjobb ma bombát robbantott. nem is akármilyet. olyat, hogy kb. szóhoz sem jutottam. nagyon úgy néz ki, hogy pár hét, és az elkövetkezendő hónapokban (jahajj, talán években) nélkülöznünk kell majd egymás társaságát. ami a közvetlen kommunikációt illeti, egészen biztosan hiányunk lesz. amikor bejelentette, csak úgy mellékesen, a sörét kísérőleg, hogy egy időre bizony felszámolja az itteni életét, bepánikoltam. hogy mi?! hogy elmegy? hogy mii?! hogy hosszú időre? hogy miiii?? hogy külföldre? mivan?
aztán nagy levegőt vettem, de sajna még mindig villogott bennem a piros lámpa, hogy baszki ez most tényleg komolyan gondolja, és az én reális, két lábbal a földön álló barátnőm fogja magát, és a kedvese után megy idegenbe. mély levegő, még mélyebb levegő, egészen kurvára mély levegő, mosoly, nyugodtak vagyunk, no para, relax. hiszen a boldogságba utazik. és ha ő boldog, mert végre biztos benne, hogy megtalálta az útját, és kockáztat, mindent föltesz egy lapra, szóval ha ő így döntött, akkor nem parázni kell, hanem vele örülni.
még kurvábbra mély levegő, hallgatom ahogy beszél, és szinte letaglóz a párás tekintete és a rózsaszín felhőcskék. vagy ahogy ő mondta, a lila köd. és én még mindig nem ismerem a pasit, pedig ő élete nagy Ő-je. a herceg fehér paripán. a fickó, aki mindenestül elfogadta, és olyan szinten szereti, ahogy valószínűleg még soha senki. és csilingel a hangja, hogy szinkron van, összhang van, szerelem van, én meg csak bámulom, és azt hiszem bazira boldog vagyok attól, hogy ő is az. egyik pillanatról a másikra jött ez a dolog, és minden kikristályosodott. persze még mindig kurvára mély levegő, meg összeszorult torok, hiszen a pasim mellett mégiscsak ő a volt a családom itt, őt hívom föl, ha világbánatom van, és pánikpánikpánik-azonnalbeszélnünkkell-pánik, vagy ha épp életem eddigi legboldogabb percét élem. nyilván semmi sem fog változni, csak az a csaknem 2000 km és 3 óra repülőút áll majd közénk.
de persze a legjobb az a legjobb. nincs semmi, ami ezen változtatna.
