van az úgy, hogy ahhoz, hogy a másiknak megbocsáss, magadnak is meg kell bocsátanod. egyik sem egyszerű, de mindkettő kivitelezhető.
és van az úgy, hogy ahhoz, hogy ti ketten együtt kiteljesedjetek, egyikőtöknek a háttérbe kell vonulnia. ez persze azzal jár, hogy igen szépen kifejlődött egóját egy képzeletbeli bőröndbe csomagolva jól elrejti önmaga elől - tudva, hogy hosszú ideig nem lesz szüksége rá.
egócsomagoló főhősünk úgy hiszi, mindennek rendelt ideje van. ideális esetben tehát kivárja a pillanatot, amikor végre leporolhat, kicsomagolhat, és újra elővehet, hiszen most ő következik. arra persze csöppnyi garancia sincs, hogy egészen biztosan eljön ez a pillanat, bár a valószínűségi rátája meglehetősen kiemelkedő nagyságú. nem kérdés, hogy megéri-e visszavonulót fújni, mint ahogy az sem, hogy megéri-e várni. perszehogy megéri. ettől függetlenül marha nehéz átlépni az embernek saját magán.
talán a normális eset az, hogy a két egó egymást erősíti. hogy szó nincs holmi ki- és becsomagolásról. de a normalitás is csak viszonylagos.
nem tudom, hogy a hazugság viszonylagos-e, valószínűleg nem az. fekete és/vagy fehér. szürke hazugság nincs. ha mégis, akkor azt kegyes hazugságnak nevezik. az a baj, hogy a hazugság súlyozott. vannak, melyek sok-sok tonnát nyomnak akkor is, ha kegyes jelzővel illetjük őket. hiába a logikusnak tűnő érvhalmaz amellett, hogy miért van rá szükség, mégiscsak az, ami.
erre nehéz gombot varrni. gombot varrni rá, aztán viselni abban a tudatban, hogy akár még az is előfordulhat, hogy évek múlva az egész öltözék egyetlen gombrengeteg lesz. amit aztán már nem akarunk viselni.
és itt jön képbe a bizalom. vagy inkább a hit. hinni tudni abban, hogy nem lesz több olyan dolog, amire kényszerűségből kell gombot varrni. a hit intenzitását tekitve lehet gyenge, lehet erős, mozgathat meg hegyeket, mittudomén. főhősünké erős. csak így lehet csinálni. másképp egyszerűen nincs értelme.
csak ne lenne ilyen kurva nehéz. majd az idő. az mindig segít.
